Babasárkány – tipegőkori dührohamok és kezelésük

Egy anya sok felejthetetlen pillanatot őriz a gyermekéről. Az első lépések, az első szavak különösen élesen maradnak meg bennünk. Kimerítő egy baba minden testi és lelki igényét kielégíteni, nem csoda, hogy sok anya elfárad erre az időszakra. Amikor az első igazi cipőcskét megvesszük, tele vagyunk várakozással: most majd minden könnyebb lesz. Pedig mi is csak most fogjuk megtenni az első lépéseket az igazi szülői kihívások felé…

Egy tipegő korú gyerek (1-3 év között) óriási változásokon megy keresztül. Azzal, hogy lábra áll, megnőnek a szabadsági fokai, oda megy, ahova akar, távoli tárgyakat is el tud érni, sokkal több önálló tapasztalatot tud szerezni. Elkülöníti magát a szüleitől, megjelenik a saját akarata. Ebben a korszakban mi is kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy gyermekünk különálló lény. Mostanra, még ha nem is beszél kerek mondatokban, azt a szót már biztosan megtanulta, hogy „nem”. Ki tudja és ki is akarja fejezni a miénktől eltérő vágyait, akaratát. Juhász Katalin gyerekpszichológus szakértőnk hangsúlyozza, hogy az egészséges személyiségfejlődésnek nagyon fontos állomásához érkezik ezzel a gyerek. Ez a folyamat természetes. Abból, hogy ilyenkor dacos, akaratos semmilyen következtetést nem lehet levonni a későbbi jellemére vonatkozóan.
Sokszor zavarba ejtő az ellentmondásos viselkedés, az egyre gyakoribbá váló jelenetek. A gyerek odahív bennünket, hogy segítsünk, de aztán ellöki a kezünk. Még dühösebben hív, de újra ellök. Sokszor látjuk dühösnek, elégedetlennek. Ha el akar érni valamit, nyafog, könyörög, sírdogál, ha akadályba ütközik, ordít, kiabál, esetleg megüt. Mindezt nem azért teszi, mert elvetemült, rossz gyerek. De akkor miért?

A gyerek szempontjából érthetetlen okok alapján hasad a világ két részre: „szabad” és „nem szabad”. Mivel még nem tudja felfogni, mit jelent a veszély, mit jelentenek a társadalmi konvenciók, valójában a betartandó szabályokat apa és anya akaratával azonosítja. A szülőkkel ebből kifolyólag ambivalens a viszonya, hiszen egy mindenre kíváncsi, de még veszély-érzettel nem rendelkező, az összefüggéseket nem ismerő gyereket bizony sok mindenben kell korlátozni.

Félelem, szorongás
Ugyanakkor a hirtelen kitáguló világ félelemmel tölti el. Az új helyzetekben még bizonytalan, az új emberektől tart, mindennél jobban szüksége van arra a biztonságérzetre, amit csak anyától és apától kaphat meg. A rengeteg újdonság, a változás önmagában is szorongást kelt, mindezt még fokozhatja az a rengeteg elvárás, ami ebben a korban a szülő felől érezhető. Pisiljen a WC-be, egyen kanállal, köszönjön a szomszéd néninek, szokjon le a cumiról, aludjon egyedül, stb.

Kudarc, frusztráció
Nehéz korszak ez a gyerekünknek, hiszen annyi akarat feszül benne, és ehhez képest olyan kevés dolgot tud véghezvinni. Még ügyetlen, kiönti a tejet, leejti a kanalat, nem tudja felhúzni a cipzárját. Mindent kérnie kell, mindenért hozzánk kell fordulnia. Ezt azért is nehéz a felnőttnek érzékelnie, mert relatíve a gyerek ügyesedik. Pedig ez az időszak nem múlik el olyan nap nélkül, amelyben ne érte volna valamilyen kudarc. Az ötszögű kék formát nem lehet a hatszögű piros lyukon áterőszakolni, ráadásul erre még anya sem képes, hiába kéri az ember toporzékolva.

A dac-korszak egyik ijesztő jelensége lehet a dühroham
A szorongást és a frusztrációt egy felnőtt is nehezen viseli. De neki meg van az az előnye, hogy már találkozott ezekkel az érzésekkel. Kitapasztalhatta, hogyan védekezhet ellenük, és sok eszköz áll a rendelkezésére a legyőzésükre. A kis tipegőknek viszont újak ezek az érzések, és ijesztőek, kezelni pedig egyelőre sehogyan sem tudják őket. Egyáltalán nem ritka, hogy a gyerek valóságos dührohamot kap. Toporzékol, kapkodja a levegőt, szaggatottan kiabál. Vonaglik, ránk üt, földhöz vág dolgokat, rúgkapál. Csitító mondataink el sem jutnak a tudatáig, a gyengédséget elutasítja. Szélsőséges esetben akár el is ájulhat. Juhász Katalin hozzáteszi, hogy a gyerek ilyenkor módosult tudatállapotban van, nem véletlen, hogy sokszor úgy érezzük, nem lát, nem hall, nincs magánál. Amikor már rekedtre kiabálta magát, elfáradt, elcsitult, újra lehet vele beszélni. Ő maga is meg van rettenve és vég-telenül hálás, ha végre belefúrhatja magát a karjainkba.

Hogyan kerülhető el?
A dührohamok természetesek ebben a fejlődési szakaszban, de ha túl gyakoriakká válnak, érdemes elgondolkodnunk, miben tudnánk segíteni a gyerekünknek. Heti 2-3 alkalom már jelezhet gondot, és ha naponta jelentkezik mindenképpen forduljunk szakemberhez.
Ha rájövünk, mi a kiváltó ok, már sokkal könnyebb dolgunk van. Zavarba hozhatja a gyereket például a nem következetesen kialakított szabály-rendszer, ha anya és valamelyik családtag nem ugyanazokat az elvárásokat támasztja vele szemben.
Nem biztos, hogy a közvetlen kiváltó okra kell koncentrálnunk, könnyen lehet, hogy egészen máshol kell keresnünk a probléma gyökerét. Gondoljuk végig, mi okoz a gyereknek nehézsé-get mostanában, miben éri kudarc, mitől szoronghat? A kistestvér érkezése, anya kórházba kerülése, a bölcsőde elkezdése mind lehet a gyakori dührohamok hátterében. Engedjünk, amiben tudunk. Ha épp a szobatisztaságon dolgozunk, ne akarjuk leszoktatni a cumiról is. Hagyjunk olyan helyzeteket, amikor maga dönthet. Ha csak az évszaknak megfelelő ruhákat látja a szekrényében, biztosan választhat bármit vita és alkudozás nélkül.

Hogyan viselkedjünk, ha bekövetkezik?
Juhász Katalin szerint az első és legfontosabb teendőnk, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne essünk pánikba. Tudnunk kell, hogy a dühroham mindenképpen el fog múlni, nem kell azonnal, bármi áron véget vetni neki. Ilyenkor már ne ellenkezzünk, ne hajtogassuk a magunkét, nem ez a legmegfelelőbb idő a nevelésre. Az erőszak minden formája csak visszaüt. A kiabálás, a gyerek lefogása, bezárása csak még kétségbeejtőbb reakciókat eredményez. Természetesen nem kell hagynunk, hogy megüssön bennünket, és nem szabad engedni, hogy kárt tegyen magában. Bármit teszünk is, nyugodt jelenlétünk, határozottságunk domináljon inkább és ne az indulataink.
Beszéljünk hozzá nyugodt hangon, hogy a módosult tudatállapotból visszavezessük. Időközönként megpróbálhatjuk megölelni, de ne erőltessük. Amikor már elfogadja a gyengédséget, nyert ügyünk van. Öleljük magunkhoz, és biztosítsuk a szeretetünkről. Ha teljesen megnyugodott, meg lehet beszélni a történteket. De ne büntessük, és ne is jutalmazzuk a hiszti miatt.