Mozgékony vagy hiperaktív?

Néhány pszichiátriai kifejezés, mint például a depresszió vagy a pánik pillanatok alatt bekerült a köztudatba, és néhány év alatt szédületes karriert futott be. Mostanra a hiperaktivitás fogalma is ismertté, sőt divatossá vált. Egyre többször, egyre pontatlanabbul használjuk, a tévhitek között pedig szinte elvész az eredeti jelentés.

„Hiperaktívnak azokat az embereket tartják a pszichológusok, akiknek állandó tevékenység vágya van.”- kezdi Dr. Gyarmati Éva, klinikai szakpszichológus a fogalmak tisztázását. „Ez sokszor egyfajta nyugtalanságban, izgágaságban nyilvánul meg. Az ilyen ember babrál, fészkelődik, nem tud egy helyben maradni. De jellemző lehet a sok beszéd, vagy a gondolatok, ötletek áradása is. Egy másik fontos jellemzője a hiperaktív embereknek az impulzivitás. Kevéssé képesek kontrollálni a viselkedésüket, az indulataikat. Előbb cselekszenek, aztán gondolkodnak. Nem tudnak várni, gyakran félbeszakítanak másokat.

Ehhez társulhat a figyelem zavara is. Ilyenkor a hosszabb koncentráció okoz nehézséget, a figyelem könnyen elterelhető, megzavarható. Nem nehéz levezetni, hogy azoknak a gyereknek, akiknek az egy helyben ülés fizikailag is nehézséget okoz, akik nem tudnak egy dologra hosszabb ideig koncentrálni, azoknak a tanulásban is problémái lesznek. De természetesen a tanulási zavarok számtalan más tényezőből is fakadhatnak. A hiperaktivitás, az impulzivitás, a figyelem zavara illetve a tanulási zavarok egymástól teljesen függetlenül és együttesen bármilyen kombinációban megjelenhetnek akár egy gyerek, akár egy felnőtt viselkedésében.”

A hiperaktivitás felfogható az idegrendszer átlagostól eltérő működésének is, de akár egy különleges észlelési és reakciómódnak is tekinthető. Az, hogy valakinek egy kicsit másképp működik az idegrendszere, önmagában még nem tekinthető betegségnek. A tevékenység vágy, a magasabb energiaszint, a nagy teherbírás, az újdonságok iránti vonzódás kiemelkedő teljesítmények alapja is lehet. A nagyobb képzelet, a vizualitás pedig kiemelkedő kreativitással párosulhat. De az ebből az állapotból származó előnyökről csak ritkán esik szó.

Nem tagadható, hogy a közösségek számára egy hiperaktív gyerek állandó pörgése, kiszámít-hatatlan érzelmi reakciói, türelmetlensége rendkívül megterhelő lehet. Ha ehhez még figyelmetlenség, szétszórtság és tanulási nehézségek is társulnak, a hiperaktív gyereket nagyon könnyen megbélyegzik, kirekesztik, ahonnan aztán még nehezebb a bizonyítás.

Már egészen korán felismerhető

Már csecsemőkorban megfigyelhetők azok a jelek, amik alapján hiperaktivitásra gyanakodhatunk. A szülő ilyenkor azt érzékeli, hogy a kisbaba általában keveset alszik, élénk, tevékeny, sokat sír számukra indokolatlanul, amit esetleg tévesen hasfájásnak tulajdonítanak. Sokkal több ringatásra, szórakoztatásra, szülői figyelemre van szüksége, mint a kortársainak. Később pedig a tipegőkorú gyerek nem tartható kiságyban, babakocsiban, járókában, mert állandó mozgásban van. Mindent megfog, lever, megkóstol, kipróbál. Érzelmileg sem tűnik olyan stabilnak, mint a kortársai. Türelmetlen, szeszélyes, nehezen viseli a kudarcot. Az átlagosnál már ekkor sokkal több figyelmet kíván a környezetétől. Ebben az időszakban a szülők egy része már észreveszi, hogy a szokásos nevelési módszerekkel nem boldogul, míg mások egész egy-szerűen feladják, hogy a gyereknek korlátokat szabjanak, így a konfliktusok kikerülhetők, és a szülő élete ideiglenesen könnyebbé válik. Ezzel azonban csak elodázzák a problémát.
Amikor a gyerek közösségbe kerül, a bölcsőde vagy az óvoda jó eséllyel jelezni fogja a szülőnek, hogy baj van. Mivel a beilleszkedés első éve a teljesen egészséges gyerekeknek is gondot okozhat, inkább utána fogalmazódnak meg az aggályok. Óvodáskor végére a gyereknek képesnek kell lennie a vágyain, késztetésein, érzésein valamennyire uralkodni, szabályokat betartani, másokhoz alkalmazkodni, várakozni. Legtöbbször ekkor fogalmazódik meg egyértelműen a hiperaktivitás gyanúja.

Az öröklött tényezők és a nevelés szerepe

Minden gyereknek szüksége van a külső korlátokra, hogy a belső korlátokat felépítse. Kisgyerekkorban alakul ki az a fékrendszer, amely lehetővé teszi, hogy az ember ellenőrzése alatt tartsa késztetéseit, érzelmeit, vágyait. Ha ehhez nem kap elegendő külső segítséget, nehezebben és gyengébben alakul ki ez az önkontroll. Olyan gyerek is hiperaktívnak tűnhet, aki egész egyszerűen neveletlen. Nagyon sokszor fáradtságból, lustaságból tér ki a szülő a konfliktusok elől. De az is gyakori, hogy félreértelmezik a liberális nevelési elveket azt feltételezve, hogy annál boldogabb a gyerek, minél több dolgot szabad neki. Az ilyen módon elkényeztetett, még a nevelés „sérüléseitől” is megóvott gyerekek idegrendszere ugyan lehetővé tette volna, hogy a kontroll felépüljön, de a külső hatások nem támogatták ezt a folyamatot, és a zavar állandósul.

Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben a szülő tehető felelőssé ezeknek a viselkedészavaroknak a kialakulásáért. Súlyosabb esetekben az idegrendszer zavara állhat a háttérben és ez összetett vizsgálatokkal kimutatható. Hiperaktív gyerekeknél azoknak az átvivő anyagoknak a termelődése, amelyek a fékrendszer kiépülésében fontos szerepet játszanak nem kielégítő. Nagyon ritkán akár gyógyszeres kezelésre is szükség lehet, ha másképp kezelhetetlen a hiperaktivitás.

A segítő, támogató környezet gyógyít

Akármi is az ok, a környezettől, elsősorban a szülőktől és a pedagógusoktól lényegesen nagyobb erőfeszítést igényel egy hiperaktív gyerek nevelése. Ez a befektetés azonban megtérül, mert bizonyos szabályok betartásával, a környezet megfelelő kialakításával azonnal könnyeb-bé válik a család élete, a későbbiekben pedig a problémák akár teljes egészében megszűnhetnek.

Egy hiperaktív gyereknek nagyon határozott és következetesen betartott szabályokra van szüksége. Soha nem szegheti meg ezeket a szabályokat következmény nélkül. Az a legjobb, ha a következmény magából a tettből fakad. Lehetőség szerint a pozitív viselkedés jutalmazása legyen a helyes magatartás megerősítése. Például megállapodást lehet kötni, hogy ha a szobájában rendet rak, akkor lehet társasjátékozni (mert csak így lesz hely letelepedni a szőnyegre). Ha a feladatát adott időre elkészíti, akkor lesz idő a közös görkorcsolyázásra.

Ezeknek szabályoknak betonból kell lenniük, és fontos, hogy a gyerek tökéletesen tisztában legyen az elvárásokkal. Természetesen az elvárásoknak igazodniuk kell a gyerek képességeihez is, tehát először csak nagyon kevés szabályt szabad felállítani, kiemelve a legfontosabbakat. Ha ezeket már megtanulta betartani, akkor lehet újabb szabályokat megbeszélni. Egy hiperaktív gyereknek több időre és nagyobb megerősítésre van szüksége a szabályok beépüléséhez, és ez a körülötte élő felnőttekre is többlet terheket ró. Ahhoz, hogy a szükséges nevelési elveket a mindennapokban következetesen alkalmazni tudjuk (nem ritkán dühkitörések, sírások, és nagy veszekedések közepette) óriási türelemre, szeretetre és elhivatottságra van szükség.

Éppen ezért különösen fontos, hogy a korlátok felállítása és a szabályok betartása mellett a hiperaktív gyerek ki tudja élni kíváncsiságát, tevékenységi vágyát, kreativitását is. Egy alkotó környezetben, ahol folyton tevékenykedhet, segíthet, alkothat, a hiperaktivitás előnyei is elő-térbe kerülnek. Mivel minden érdekli, bátran vállalja a kihívásokat, a támogató környezettől szárnyakat kaphat, és előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor a környezete nem betegnek, hanem különleges embernek tartja majd.

Statisztika

  • 1987-ben az Amerikai Pszichiátriai Társaság döntött a "figyelemhiányos hiperaktív zavar" (Attention Deficit Hyperactivity Disorder ADHD) pszichiátriai betegségek közé történő besorolásáról.
  • A különböző súlyosságú hiperaktivitás a gyermekek 4-10%-át érinti. Minden iskolai osztályra 1-2 hiperaktív gyerek jut.
  • A felnőttek 3-6%-a szenved a tünet-együttestől, tehát a hiperaktív gyerekek fele hiperaktív felnőtt lesz.