Nőnapra

Mint nagyon sok más Klimt képen a központi nőalak öntudatlanságban lebeg. Néha szinte gondolkodnunk kell, hogy élő alakot látunk vagy halottat, a testek kékesszürkék, félig lehunyt pilláik mögül rosszindulatúan, szinte gonoszan tekintenek ránk. Nem evilági pillantásuk megbabonáz: az őrület vagy a halál sötétlik a szemükben. A figurákat körülvevő tér is valószerűtlen: úsznak, zuhannak, lebegnek, siklanak a vízben, a levegőben, az űrben.

Itt és most egyértelmű, hogy a nő alszik. Az arca szelíd, de már nem hamvas fiatal szépség, inkább sokat tapasztalt, élveteg harmincas. Talán csak azért szelíd, mert a szeme csukva van, ha felébredne, pillantása pont a szemünkbe fúródna.

Egy békésen alvó nő, mégis nyugtalanságot érzünk. Görcsösen markol valamit, feje alatt összegyűrődött a lepedő. Túl szűk a hely. Hol vagyunk tulajdonképpen? Egy fekete selymekkel berendezett szűk hálószobában, ahol egy élettel teli, hús-vér nő alszik vagy a tág univerzumban, ahol túl közel hajoltunk a végtelen űrben lebegő álomalakhoz?

A hideg, sötét, azonosíthatatlan külvilággal éles ellentétben áll a nő fehérsége, és szinte világít arcán, száján, haján a vörös. A kép középpontjában a teste áll, hangsúlyos combja azt a benyomást kelti, hogy közelről lessük meg, tekintetünk mégis minduntalan az arcára és a mellére vándorol. Magzati pózba kucorodik össze, a szája félig nyitva, védtelen, törékeny és szép. A fehér sziget, amin fekszik, ami a világtól elválasztja túl kicsi, a fekete leplek megérintik a testét, körbefonják alakját, lábfeje már el is tűnik a sötét selyem alatt. Az élet hússzínű, tojásdad foltja a könyörtelen univerzumban.

Az ölébe, az öléből hulló arany a csillagos eget idézi. A semmiből jön, és a semmibe távozik, sem forrását, sem célját nem tudjuk. Csak a lábait érinti, mintha találkozásuk esetleges lenne, egy kóbor üstökös az éjszakában a combok közé téved. Mit sem sejt az ölébe hulló aranyzuhatagról. Nincs katartikus összeolvadás az isteni őserővel. Danae tökéletesen egyedül van.