Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Nemtől, társadalmi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül a zene mindenkire hat. Néha megnyugtat, elringat, vigasztal, máskor felzaklat, elsodor, magával ragad. Kevesen tudják, hogy a zenehallgatás és a zenélés jótékony hatása tudományos módszerekkel is igazolható.

A ritmus és a dallamok iránti fogékonyság egyidős az emberiséggel. Sőt, talán még annál is régebbi. Csimpánz-csoportoknál figyelték meg az etológusok, hogy a hímek ágak összeütögetésével és ritmikus rikoltozással hergelik magukat a vadászathoz szükséges agresszív állapotba. Már ebben a kezdetleges, ember előtti formában is megfigyelhető a zenei élmény egyik alapvető vonása: segít a csoport érzelmeinek összehangolásában. Az emberré válás egyik kritikus állomása a beszéd megjelenése volt. Bizonyos területek az emberi agyban képessé váltak a dallamok, a hanglejtés, és a hangok finom megkülönböztetésére. Ez kulcsfontosságú tényező lehetett a zene kialakulásában. Elektrofiziológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy az agy beszéd-központját nem csak szavakkal, hanem zenével is stimulálni lehet.

Mozartot receptre

Sok mindent meg lehet mérni azokból a hatásokból, amiket a zene tesz az emberi szervezetre, és az emberi lélekre, de talán az igazán érdekes mégis az, ami nem mérhető. Fontos azonban tudni, hogy a zenehallgatás élettani hatásai annyira kedvezőek, hogy Németországban 610 klinikán vesz részt diplomás zeneterapeuta a gyógyításban. A német egészségpénztárak a zenés kezeléseket is támogatják. Az egyik terület, ahol a zeneterápia széleskörűen alkalmazható, a rehabilitáció, a lábadozás időszaka. Mérhetően alacsonyabb például a stroke-on átesettek vérnyomása, ha klasszikus zenével egészítik ki a gyógyszeres kezelést. Egy másik nagy terület a gyógyításban a zene és a beszédközpont kapcsolatát használja ki. A különböző beszédhibák, dadogás javításában nagy segítséget jelenthet a zene, de vannak olyan mentális sérültek is, akiknél szinte ez az egyetlen eszköz, amivel elérhetők, mobilizálhatók (pl. autisták, vagy Alzheimer-kórban szenvedők).

Zene a pszichológusi díványon

A zeneterápia, ahogyan a pszichológusok értelmezik a test és a lélek egységéből indul ki. A személyiség olyan területeit veszi célba (összhangban más pszichoterápiás eljárásokkal), amelyek nem tudatosak. A zene olyan helyeken is megszólít, ahol a szavak kudarcot vallanak. A zene-terápia során egy zenemű meghallgatásakor, vagy éppen eljátszásakor, egyszerű hang-szereken való improvizáció során keletkező érzelmeket beszéli meg a páciens a zeneterapeutával. A zene azonban nem csak a leszűkített terápiás környezetben fejti ki személyiség-építő, összerendező hatását. Az éneklés például egy olyan koncentrált tevékenység, amelynek során elhallgatnak a belső dialógusok, a testi-, lelki feszültségek feloldódnak.

Színpad, vagy lelki kapaszkodó?

Radnai László 34 évesen fordult az éneklés felé, egy sikeres informatikai-menedzser karrierrel a háta mögött. Eleinte csak annyit szeretett volna, hogy úgy énekeljen, mint Pavarotti, és az énektanár, akit felkeresett, nem nevette ki.
„Az én családomban mindenki nagyon szeretett énekelni. Az apukám, a nagymamám, a nagybátyáim mind büszkék voltak a hangjukra, és minden lehetséges helyzetben gyűjtötték a sikerélményeket és a dicséreteket, legyen szó lakodalomról, vagy osztálytalálkozóról. Az azonban senkiben sem merült fel komolyan, hogy ezekkel az adottságokkal kezdjen is vala-mit. Gyerekkoromban rövid ideig tanultam zongorázni, de lusta voltam a klasszikus darabok gyakorlásához, mindig inkább az éneklés érdekelt. S bár egyetemista koromban Miklósa Erika meghallgatott egyszer, és felajánlotta, hogy tanít, de bevallom őszintén, bár belül lelkes voltam, valójában mégis elszalasztottam a lehetőséget. Talán nem is voltam még érett a dologra, és hát ott volt az egyetem, a családalapítás, a „komoly” dolgok.

34 éves koromban, amikor elvesztettem a munkámat, és fél évig nem is sikerült elhelyezkednem, végre volt egy kis időm átgondolni az életem. Akkor jutottam arra a felismerésre, hogy a családból hozott adottságokkal talán kezdeni is lehetne valamit, de legalábbis meg kell próbálnom. Elmentem hát egy énektanárhoz, Zorn Erzsébethez, aki azóta is a tanárom. Ő biztatott, dicsérte a hangom, persze azt sem titkolta el, hogy nagy munka áll előttünk. Bevallom, lelkesedésemben egy kicsit át is estem a ló túlsó oldalára, mert bár Informatikai vezetőként dolgoztam, elkezdtem énekesi karrierről álmodni. Persze máig azt vallom, hogy aki nem nagy ambíciókkal vág neki, az nem is fog úgy fejlődni, szóval egész egyszerűen muszáj hinni magadban. Másfél év kellett ahhoz, hogy szembesüljek vele, nem olyan tempóban fejlődök, mint a fiatalok, egy új hangkép megtalálása idősebb fejjel már hosszabb folyamat. Először csalódott voltam, amikor felmértem, hogy úgy 10-15 év énektanulás választ el attól a szinttől, amit kitűztem magamnak, amit hozzáadva az akkori életkoromhoz, elkeserítő eredményre jutottam. De idővel rájöttem, annyi örömet ad az éneklés, hogy már nem igazán az érdekel, tudok-e majd valaha is kezdeni valamit. Valamilyen szinten öncélúvá vált a dolog, és mostanra az álom mellett a fejlődés öröme, és maga az éneklés öröme is épp olyan fontos.

Énekelni tanulni egyébként fantasztikus kaland. Olyan, mint a sötét erdőben való bolyongás. Egy hangszernél látható, így megmutatható, hogyan használd azt, ráadásul mindenki a szépet és a hibákat is közel ugyanúgy hallja. Az éneklés viszont az érzetek birodalma, mert közben belülről egészen mást érzel és hallasz, mint a hallgató, így hát az énekes nagyon-nagyon rá-szorul a tanár visszajelzéseire.

Van az éneklésnek egy csodálatos mellékhatása. Nem lehet úgy jól énekelni, ha bajunk van, így ha gondoktól feszülten kezdem, ez a feszültség a hangomon is hallatszik. A csodálatos az a dologban, hogy visszafelé is működik: ha az éneklést rendbe teszem, én is kisimulok érzelmileg, és a próba végére feloldódok. Az elmúlt tíz év nehézségei során sokszor éreztem úgy, hogy az éneklés nyújt lelki kapaszkodót.”

Mert kell egy csapat

Azt az érzést, amikor egy csoport összehangolt tevékenységeként megszólal valami harmonikus, gyönyörű egész nehéz szavakkal kifejezni. Ilyenkor a tagok megtalálják a helyüket az egység részeként. A zenekar minden tagja játssza a maga szólamát, egyenként talán nem is olyan tetszetős, értelmetlen hang- és dallamfoszlányokat, együtt azonban egy új minőség jön létre. Az alárendelődés, az egymásra figyelés, a közösség ereje minden próba és előadás során átélhető. A mai világ szinte isteníti a virtuozitást. A steril, hibátlan hangzás kötelező, a technika segítségével a legkisebb baki is korrigálható. Pedig a zenélésnek nem erről kellene szólnia. Labancz Krisztina, meteorológus most készítette el élete első CD-jét, amelyen 4 magyar szerző amatőr kamarazenekaroknak írt műveit játszották fel együttesével, az Arco Kamarazenekarral.

„Nekem természetes volt, hogy zeneiskolába járok. Utáltam a gyakorlást, még sem kérdőjeleztem meg soha a zenélés fontosságát. A hangszeres játék sikerélményét egyáltalán nem adják ingyen. Nagyon kevés gyerekről tudom elképzelni, hogy a szülők elhivatottsága és elvárásai nélkül végigcsinálják a sikerhez és az örömhöz szükséges éveket. Nyolcadikos koromban már önálló döntés volt, hogy folytatom a zenei tanulmányaimat a középiskolában is. A hegedűtanárom biztatott, tehetségesnek talált, szóba került egy esetleges zenei karrier lehetősége is, de engem ez egyáltalán nem vonzott. Úgy éreztem, hogy ezzel determinálnám az életem. Nem akartam minden más utat tizenévesen lezárni. Végül is meteorológus lettem, amit egy percig sem bántam meg, a zene viszont az egész életemen végigkísért. Játszottam az ELTE zenekarában majd egy évtizedet, és 12 éve egy saját vonós kamarazenekar tagja vagyok.

Heti 1-2 próbával és az otthoni gyakorlással készülünk fel a koncertjeinkre. Ahhoz, hogy egy ilyen formáció hosszú időn át életképes legyen, és a hétköznapok ne darálják le a lelkesedést, kellenek a célok. A kitűzött koncert-időpontok nélkül előbb-utóbb elmaradoznának a próbák, mert mindig van valami fontosabbnak látszó, halaszthatatlan, sürgős dolog. Szükséges továbbá egy vezető, egy koncertmester, aki segít a repertoár és a koncert-műsor felépítésében. A mi koncertmesterünk hivatásos zenész, így mindannyian elfogadjuk a vezető szerepét, teljes bizalmat élvez, felnézünk rá. Magyarországon az amatőr zenekaroknak még nincs tere, a kórusmozgalom erősebb, jobban szervezett. Könnyebb lenne, ha kötődnénk egy kerülethez, ha lenne szponzorunk, mert sokszor még a próba-terem, vagy a fellépés helyszínének a biztosítása is nehézségekbe ütközik. Igazából több fellépést is vállalnánk, ha volna rá lehetőség.

Engem egyáltalán nem vonz, hogy egyedül álljak a színpadra. Nekem kell a zenekar. A jó társaság legalább annyit számít a próbák során, mint a zenélés élménye. A másik nagyon fontos dolog a számomra, hogy itt el lehet felejteni a kereteket, a korlátokat, a szabályokat. Ez egy olyan kifejezési forma, amiben nincsenek kötöttségek és külső elvárások. Nem baj, ha elrontom, nem baj, ha egy próbán nem haladunk annyira, nem baj, ha a koncerttermeket nem töltjük meg zsúfolásig közönséggel. Én kifejezetten élvezem azt a szabadságot, amit az amatőrség nyújt, és ezt nem szabad összekeverni az amatörizmussal.”

Megtalálni a saját hangot

A különböző tehetségkutató műsorok egy másik téveszmét erősítenek. Azt sugallják, hogy a népszerűség, a magamutogatás, a színpad, a stílus, egy jól eltalált frizura teszi az énekest, és a zenét naggyá. Esze Dóra opera-énekesi képesítésével, írói népszerűségével akár az olcsó siker felé is elindulhatott volna. Ő azonban nem az a típus, aki a kitaposott utakat részesíti előnyben.

„A zenéhez és az íráshoz való vonzódásom nagyon korán nyilvánvalóvá vált. 5 évesen meg-tanultam olvasni, és alig lehetett elvonszolni a hangszerbolt kirakata elől, mert bömbölve követeltem egy saját hegedűt. Anyukám élte a fiatal zenészek életét, és a születésem után egész egyszerűen velem folytatta ugyanezt: ha elment a zeneakadémiára vagy operába, vitt magával engem is. És tényleg még óvodásan hegedűvel kezdtem, de egy gerincferdülés eltérített a szó-lista karriertől. Majd jött a pubertás: bármilyen erős és természetes zenészi ambícióim voltak – akadt olyan év, amelyben egyszerre három hangszert is tanultam –, egy ponton egész egy-szerűen besokalltam. Elfordultam a komolyzenétől, ez lett az én személyes, kamaszkori lázadásom. Ez persze ma már fáj.

Végül is a saját, lázadó módomon mégiscsak visszakanyarodtam a zenéhez és elkezdtem énekelni tanulni. Felnőtt fejjel végeztem el a konzervatóriumot, és egy tipikusnak nem mondható énekesi utat járok: én lettem az írók énekese. Nem mondom, hogy nem kacérkodtam egy saját, önálló formáció, egy saját zenekar gondolatával, de nagyon ügyesen kéne átszerveznem az életem, hogy ez is beleférjen a hétköznapjaimba. Templomi koncerteket, esküvőket bármikor vállalok ma is.

Az éneklés egy hangszerhez képest teljesen más műfaj. Itt a tested a hangszer, minden a bőrödre megy. Egy egész zenekart, szimfonikus hangzást lehet produkálni a torok, az arcüregek segítségével úgy, hogy hangosítás nélkül 100 méterre ülve is jól hallható legyél. Nagyon fontos a jó énektanár, aki eléri, hogy a technika megtanulására ne menjen rá a lelkesedésed, mert a lényeg a támasz és a hangpozíció mellett azért mégiscsak a kifejezés. A kifejezés, az érzés, a mondanivaló hassa át az éneklést. Az hatalmas lelki kielégülés. Fantasztikus érzés, hogy karakteres a hangom. Azt kell mondanom, nekem íróként is ez a legfontosabb: a saját hang.”

Szakértő: Ádám Veronika, pszichológus, zeneterapeuta